Dió fa, mint bútoripari alapanyag

Ökológiai nézőpontból szemlélve a legértékesebb fafajok táborát erősíti. Balkáni, elő-ázsiai faj, de a mérsékelt égövi zónában gyakorlatilag mindenütt elterjedt. Jellegzetes jépviselője a feketedió, amely eredetileg Észak-Amerikából származik. A szíjács és a geszt színe feltűnően különbözik egymástól.



Az 5-10 cm széles szíjács szürkésfehér vagy vöröses-fehér színű, a geszt színe a kortól és a kitermelés helyétől függően a világosszürkétől az egérszürkén (csukaszürke) át a sötétbarna vagy ibolyásbarna árnyalatokig terjedhet. A többnyire jól látható évgyűrűszerkezet következtében az előbbiektől függetlenül tetszetős lángrajzolatot vagy sávozást mutat, szövete habos vagy bordás lehet. Különösen szép színű, nagyon dekoratív faanyag.



A középnehéz és nehéz fafajok közé soroljuk, hajlítószilárdsága egyedülálló, szilárdsági mutatói kedvezőek. Mérsékelten zsugorodik, alaktartó, könnyen megmunkálható, faragható, simán és jól profilozható.

Esztergálása sem ütközik különösebb nehézségekbe, szépen polírozható, de egyéb módon is jól és tartósan  felületkezelhető. Gőzölve jól hajlítható. Időjárásállósága mérsékelt, sűrűsége 0, 68 g/ köbcentiméter. Nem megfelelő szárításkor repedhet, kártevői az élő fa korhadását okozó gombák, a feldolgozott faanyag esetén a pincegomba és a könnyező házigomba.

Felhasználása: kimondottan a belsőépítészet hagyományosan igényes alapanyaga, tömör fa vagy bútorlemez (furnérlemez) formájában luxus bútorok, nagyrabecsült hangszerek, például zongorák készülnek belőle.



Díszítő faragások, belső lépcsők és azok korlátainak előállításához is előszeretettel alkalmazzák, magas minőségű parkettákhoz úgyszintén.

A dohányzás elterjedtével az újkori arisztokraták falburkolatként megkedvelték amiatt, hogy a kezdetleges impregnálási eljárások ellenére is kevésbé szívta magába a füstszagot, mint az egyéb európai fafajták. Később némileg visszaszorította etéren a mahagóni.